008

Művészete megbecsült érték, élete erkölcsi példakép. Ha művészetét akarom jellemezni, azokra a műveire emlékezem, amelyekben teremtő képzelete szépnek és sebezhetetlennek hitte magát, ha erkölcsi magatartását akarom felismerni, szavait és cselekedeteit kell felidéznem.

A tanítvány emlékezik ebben a bevezetőben elhunyt tanárára és barátjára, és kegyelettel próbálkozik ezzel a szellemidézéssel. Akik valaha is látták, soha nem fogják elfeledni szálfa-termetét, amely mintha elvi hajthatatlanságának lett volna jelképes megtestesülése.  Aki azonban beszélt is vele, megérezte, hogy ezt az erkölcsi keménységet meleg emberség járja át. Tanúskodni akarok arról, hogy tanítványai iránti gondoskodása kimeríthetetlen volt; érdeklődő figyelme évtizedek múltán sem szűnt meg, még azok iránt sem, akik gondoskodását idővel elfeledték, és nem viszonozták többé a szeretetét.

A mély emberi érdeklődéssel párosult tanítási szenvedély, a tudás átadásának vágya végigkísérte életét. Talán a nagybányai festők művészetetikai példája és mesterének, Réti Istvánnak szellemi öröksége is hozzájárult ehhez.

Életmódja az igénytelennél is egyszerűbb, aszkétikus volt. Ez volt az ára annak, hogy valóra válthassa azt, amire föltette életét: művészi terveit. Elszántság kellett ahhoz, hogy vállalja ezt az életmódot. Horváth József azonban elszánt ember volt. Erre vall közéleti szerepe is. Nem kereste ezt a szerepet, de ha sor került rá, bátor volt és határozott. A 20. század apokaliptikus időszakai sohasem ingatták meg elvi szilárdságát és emberséges gondolkodását. Bátor volt a cselekvésben akkor is, amikor a veszélyben lévőn kellett segíteni. Mert bátor, igaz és folttalan jellem volt. Jelentékeny művész pedig csak az lehet, aki embernek is az. Ez pedig az erkölcsi bátorsággal kezdődik.

Festészete a képzelet és az ecset állandó, makacs tapogatózása volt a szépség felé. Vannak festők, akiknek a képalkotás intellektuális vívódás és vannak, akiknek a festés folyóbeszéd, a kifejezés természetes nyelvezete. Horváth az utóbbiak közé tartozott. Talán ez az egyik magyarázata annak, hogy művészete oly sokak szívéhez utat talált.

De van a festészetének más varázsa is: a férfias líra, az érzelmi fűtöttség, mely a műveiből sugárzik. Mert művészetében nem a stílus a fontos, hanem az indulat, amely azt létrehozta. A stílus csupán a festő műveltsége, a helytállás segédeszköze, a vállalkozás fegyverzete. Minden új vállalkozás új megvalósítási eszközöket is teremt. Ez a korok stílusváltozásának is a magyarázata: minden stílus csak addig él, míg meg nem fejtik titkát. Azokat a műveket azonban, amelyekben az érzelmi töltés különösen erős, az elmúlásnak ez a veszedelme nem fenyegeti.

Horváth képei ilyenek. Műveinek stílusjegyeinél érdekesebb a tartalom. Nem a művészet nyelvtana, hanem maga a nyelv érdekelte. Az érzelmi tartalom Horváth művészetében az előadásának bizonyos komolyságával szól hozzánk. Ez pedig azzal a művészeterkölcsi magatartással függ össze, melynek visszfénye minden művén ott ragyog. Művészetéről úgy lehet vélekedni: miért hiányzik stílusából az aktualitás varázsa, a meghökkentő elem, mely valósággal provokálná a nézőt? De vélekedhetünk így is: honnan vesz magának annyi bátorságot ahhoz a hűséghez, amellyel a nagy eszmények mellett kitart, s melyet mások már rég feladtak? A művészet az ő értelmezésében nem az, hogy a jelenből merve az újat csikarja ki, hanem az emlékeztetés, az emberi lélek teljességének megvalósítása, a lélek jó közérzetének a helyreállítása. Úgy vélte — helyesen —, hogy a művészetet nem lehet kitalálni, csak folytatni, mert sok ezer év óta ez az emberi lélek természetes közlési formája.

A művészet a lélek fényűzése és lelkek kellenek hozzá, akiknek illik ez a fényűzés. Alighanem ez volt az a gondolat, mely Horváth Józsefet annyit foglalkoztatta, amikor a művészetet értő — és az ő művészetét is megértő — elit kérdésén töprengett.

Monet még azt vallotta, hogy úgy fest, ahogyan a madarak énekelnek és Seurat volt az első, aki az elméletet és a módszertan fontosságát hangoztatta. A modern stílusfejlődés elárulja, hogy a festők felfedeztek egy új igazságot: a valóságot és a művészi ábrázolást egy rejtett evidencia köti egybe. A hatás művészibb, ha a kapcsolat elég távoli, mert a képzelet erősebb szikrája képes csak átütni.

Ezzel a felfedezéssel azonban a festészet természetes nyelve is megszűnt, és a festők a hagyományos, egyezményes stílust megtagadták. Azelőtt a korstílus egyenletes sodrású golf-árama volt a vivőerő; most ez elmaradt alóluk és mindenkinek saját erejével gazdálkodva kellett célba jutnia.

Az új evidencia híveit, az avantgarde képviselőit azonban ellenérzéssel fogadja az, akire legszívesebben hivatkoznak. A modern természettudományos átalakulás képviselője Heisenberg, a mai kvantummechanika megalapozója mondja: „…alig van okunk azt gondolni, hogy a mai természettudományok világképe közvetlenül befolyásolta volna korunk művészeinek találkozását a természettel”.

031

Horváth József művészetében nyoma sincs annak, hogy ez a hagyományos kapcsolat az ember és a természet között bármit is változott volna. Képein a füvek, és a fák, a hegyek és a vizek mintha emberi hangon szólnának, az öröm, a fájdalom, a szeretet és az elragadtatás hangján. Szerette azokat a műveket, melyeken nyoma van az emberi meghatottságnak és azokat a jelenségeket, melyeknek hangulata különösen fölfokozott és megragadó, mely által a természet bensőségesen, a mitológia csodaszerűségével jelentkezik.

030

Választott technikájának virtuóza volt. De vajon van-e művészet virtuozitás nélkül? Degas azt mondotta: „ha van százezer frank ára tudásod, végy hozzá még öt sous árát”. A techné neki is, mint a görögöknek, a művészetet is jelentette. Horváth tudta azt, hogy a műgond fontos eleme a művészi munkának: az idő nem kíméli, amit nélküle hoznak létre. A meggyőződésnek milyen ereje kellett ahhoz, hogy olyan területre korlátozza magát, melyet a festők legtöbbje csak a képalkotás előkészítő fokozatának tekint, hogy azután a tehetsége ezen a területen egy különleges művészetet virágoztasson ki! Vajon hogyan fogalmazta volna meg művészi hitvallását? Írásban nincs nyoma és beszélgetéseinkben sem vallott erről. Nem volt gondja arra, hogy szavakba sűrítse, amit a festészete olyan tömören kifejezett. De nem hiszem, hogy idegenkedett volna ettől a meghatározástól: a művészet a természet szabad, szép értelmezése. Ereje a másokénál több művészi öntudat volt, annak a felismerése, hogy kis körben, szilárdan és kitartóan hűségesnek kell lennie ahhoz, elvben és tettben, amit önmagában a sajátjának és értéknek ismert fel. És ez nem csekély erény. Magárahagyottságában, betegen, anyagi gondoktól is űzve szinte felér Szókratész hősiességéhez, aki hárfaleckéket vett a siralomházban.

Alkotóereje teljében volt, amikor 1961. április 22-én váratlanul meghalt.

Sebestény Ferenc

Sebestény (Sebesta) Ferenc (1907-1972) soproni születésű, Budapesten működő festőművész, HJ egyik legkiválóbb tanítványa. Mint művészeti pedagógus és író is jelentős