006

Egyik képén önmagát ábrázolja az alkotás szünetében, műtermében ülve. Nem tekint ki a képből a néző felé, mint az önarcképek általában, hanem magába merülten, a művész vívódásainak súlya alatt meghajolva befelé néz. Nem pihen, csak a keze nyugszik. Agya és lelke tovább küzd és tovább formálja a látomást, melyet ki kell vetítenie magából, hogy megmutathassa társainak az élet édes-keserű szépségének egy mozzanatát, a múlandóban az elmúlhatatlant, a művészet forma-, szín- és fényglóriájában a mindennapok valóságát.

Horváth József, ez a hatalmas szál ember, a vérbeli művész örökké töprengő, minden fuvallatra érzékeny, gyermekien ártatlan lelkét hordozta magában. Átható szeme borongva kutatta az élet arcát, ecsetje szerzetesi alázattal, önmarcangoló felelősséggel építette a valóság felfokozott szépségű világát: az ő sajátságos, minden mással összetéveszthetetlen látomás birodalmát.

Egy élet küzdelmes éveinek során Horváth József megteremtette a való élet igazabb képét, melyből a szépség és igazság, az emberi öröm és fájdalom szakadatlan sugárzásban árad a szemlélő felé.

Nem minden művész emberi és művészi arcéle fedi egymást. Őbenne e kettő teljesen eggyé olvadt. Úgy festett, ahogyan élt: megvesztegethetetlenül, megalkuvás nélkül, művészi és emberi hitétől soha el nem tántorodva, konokul megkövetelve magától és másoktól az igazmondást és a feladat iránti hűséget, alázattal vállalva és szolgálva azt, amire rendeltetett. Nem volt könnyű feladat tekintete tiszta sugarában helytállni, még nehezebb barátságát kiérdemelni. Ahogy nem tűrte meg nyakán a nyakkendőt, úgy nem bírta elviselni a nem őszinte szót, a hazugságot, a hízelgést. Emberi gyengéi is művészi nagyságából fakadtak. Nem volt mentes a hiúságtól — erre volt is jogcíme —, de ezért a gyengéjéért keserves árat fizetett túlérzékenységében, hiszen minden kis karcolás, ami önérzetét érte, hosszú hetekig gyulladásos maradt.

Áhítatos ember, szemérmesen jóságos ember és ugyanilyen művész is volt, aki az élettől elgyötört öregek arcában és elnyűtt kezében, a csecsemője fölé hajló anyában, a mosósajtárból kiviruló fiatal lány gyöngyfényű testében, az istálló melegében kérődző borjakban, egy tál naspolyában vagy az őszi tájban ballagó ökrösszekérben fáradhatatlanul hirdette azt az áhítatot minden élő iránt, amely a régi nagyok képeiből árad az évszázadokon át.

Vannak festők, akikben állandó viharok dúlnak, akik a korlátoknak érzett régit szétrobbantva, új formákban, vagy akár formák nélkül is, új színhatásokban keresik lázasan — és gyakran mindenáron — az újat, a következő lépcsőfokot a művészet Jákob-lajtorjáján. Horváth József nem rombolva alkotott. ő magába fojtotta a növekedés görcseit, mint a lassan terebélyesedő fa, és a világnak csak a küzdelmek érett gyümölcsét, az új szüret új áldását mutatta. Az új az ő képeiben nem hangoskodva, hanem halk természetességgel jelentkezik. Fejlődésének grafikonja nem oly szaggatott, mint másoké. Nincsenek benne merész törések, meglepő irányváltoztatások. Ő már férfikora elején megtalálta a számára egyedül lehetséges kifejezési módot, és azt tökéletesítette, csiszolta évről-évre fáradhatatlanul, meg nem tántorodva a máshitűek fejcsóválásától. Mert voltak és vannak, nem is kevesen, akik fejlődését nem találják elég dinamikusnak, elég drámainak, elég korszerűnek, pedig a belső harcok szakadatlan láncolatában küzdött, hogy a festészet, s ezen belül az akvarellfestészet kifejezési lehetőségeit gazdagítsa, de ezt nem szögletes almák, felborított perspektíva vagy elcsúszott arcrészek elképesztő hatásával akarta elérni, hanem a mindenki által érthető és élvezhető, mindenkit felemelő valóságábrázolás még tökéletesebb forma- és színvarázsával. Igen — konzervatív volt, a szó legnemesebb „értékőrző” jelentésében. Sohasem volt imitátor, a meglevő másolója, mindig creator volt, aki olyat alkotott, ami sem előtte nem volt, sem utána nem lesz másodszor, mert minden műve a valóság és a művész képzelőerejének nászából fakadt.

Horváth József testi élete a pannon tájból sarjadt, s így szellemi és művészi életét is ez a szertelenségeket nem ismerő táj határozta meg. A Vas megyei Kemenesszentpéteren született 1891-ben. Ez a világ forgatagától távol eső falu, ahol apja intéző volt, akkor még érintetlenül őrzött meg egyes ősi, népi jellegzetességeket, mint a varkocsos juhászokat, akik bicskájukkal csudálatos dolgokat faragtak, és a kis Jóskát is megtanították erre a képzeletfejlesztő ügyességre. Első mestere Rabi Pista volt, a kanász, kinek útmutatása alapján piros szilvafából dúsmintájú karikás ostort faragott a gémeskútnál, a pocsolyában hempergő kocák őrzése közben.

Odahaza, a régi, nemes bútorokkal berendezett és kőrajzokkal, metszetekkel díszített szülői házban, a szép szeretetének légköre vette körül, hisz apja a soproni festővel és műgyűjtővel, Storno Ferenccel volt barátságban, nagyműveltségű anyja pedig a szellem nagyjainak tiszteletére nevelte. Házon kívül, a parasztpajtások között, a Bankós tó és a holt Rába partján, a kenderáztatásnál, az akolban vagy a kukoricafosztásnál, a libaúsztatónál vagy a birkanyírásnál — Millet, Zügel és Segantini motívumai között — a biblikusan egyszerű élet tárta fiatal szeme elé azokat a látványokat, melyekből később képlátomásait merítette. Részben ezekben a gyermekélményekben gyökerezik festészetének jellegzetesen magyar kötődése, belőlük fakad mély vonzalma az egyszerű emberekhez, s talán a képein elömlő nyugalom is a falusi gyermekkor öröksége.

„Művészi pályám emlékei” című, időskori előadásában Horváth József ízesen, a képekben gondolkozó művész érzékletes módján mesélte el a szülőfalu és benne a falusi iskola életét. Mint zsánerképekkel teleakasztott fal, olyan volt az előadás. Láttuk az egyetlen tanterembe összezsúfolt hat osztály 156 gyerekét, a katedrán a nyüstös bajuszú mesterrel, amint a Hoffmann boltostól hozatott féldecit hajtja fel. Láttuk a körömpálcát működés közben, láttuk a gyerekhadat, amint az iskola sáros udvarát tapossa simára, és láttuk a gatyás pajtásokat, ahogy az iskolapadra felrakott lábuk nagyujjába akasztva a kendert, fonják a faragott nyélre való ostort. A majdani zsánerfestő jobb iskolát nem is kívánhatott volna magának.

Az elemi iskola végbizonyítványát a mester — nyomtatvány hiányában — egy árkus papirosra írta. Akkor kapta Jóska az első jelest rajzból, mert abban az időben már szenvedélyesen rajzolt, főleg huszárokat és paripákat. De ezzel búcsút is kellett mondania a libaúsztatónak, a fészekszedő pajtásoknak, a falu paradicsomi életének, és nehéz szívvel meg kellett indulnia a város felé, melyet annál kevésbé szeretett, minél nagyobb volt. A szőke Dunántúl legszőkébb sarkában fekvő Keszthelyre került a gimnáziumba. Ha nincs a Balaton, a néprajzi múzeum, a zalai és somogyi fafaragások gyönyörűsége és a gimnázium kiváló rajztanára, aki Jóska gomolygó vágyainak utat mutatott, akkor az első időben nagyon boldogtalan lett volna. Még mindig a fafaragás vonzotta, s ki is faragott egy — cséplőgépet fából, az utolsó srófig. De könyvespolcán már gyülekezni kezdtek a művészeti könyvek: Meller Michelangeloja, Lázár A barbizoniak című műve és a Paál László monográfia.

Keszthely idillikus világát Budapest kábító kavargása váltotta fel. Messze a város magjától keresett szállást, és első útja a Kerepesi temetőbe vezetett, Munkácsy sírjához. Haláláig őrizte azt a kis vízfestményt, amit akkor a sírról festett. A Képzőművészeti Főiskolán Révész Imre, Edvi Illés Aladár és Bosznay István voltak tanárai és mentorai ebben a válságos, betegségektől is megszakított időben. A nehéz vérmérsékletű ifjút ezer kételye és önmarcangoló vívódása testi és lelki válságba döntötte, melyből Réti István vezette ki, akitől megtanulta, hogy a művészetet csak a legnagyobb odaadással, alázattal, a technikai ügyeskedés háttérbe szorításával szabad szolgálni. Ekkor ébredt rá a csüggedetlen szorgalom és az őszinte hit erejére, és ekkor tette meg művészi törekvései központjává az aktot, mert úgy érezte, hogy a meztelen emberi test a természet remekműve, tehát annak minél tökéletesebb ábrázolása a művész legnemesebb feladata.

Legnagyobb, mondhatni sorsdöntő élménye volt ezekben az években az a pillanat, amikor Bécsben, a múzeumban megpillantotta Wilhelm Leibl két kezet ábrázoló kis képét. „Ez az! Így kellene festeni, ezzel a csodálatos tónusfinomsággal, ezzel a plasztikai éllel, foltot folt mellé rakva!” — sóhajtott fel. Itt ébredt rá, hogy a természetben nincsenek vonalak, csak színes, kontúr nélküli foltok és tónusok. Ez a felismerés festészetének egyik kulcsa: foltokat lát és foltokat fest vonalak nélkül. Még grafikájában sincsenek vonalak, csak különböző tónusú foltok.

Mint a főiskolai ifjúság jegyzője, emberi közelségbe kerülhetett a század elejének nagy művészeivel: Benczúrral, Szinyei-Mersével, Ferenczivel, Bosznayval, Stróbl Alajossal, Edvi Illéssel. Ez utóbbi akkoriban akvarelleket festett, és ennek az üde technikának, amely az anyagszerűségében súlyos olajtechnikával szemben szinte lebegő hatást tesz lehetővé, ekkor lett Horváth József egy életre művelője.

Az oklevél megszerzése után — 1914-ben — Réti ajánlatára Nagybányára kerül Thorma János mellé. Az ott töltött időt élete legszebb és legboldogabb szakaszának vallotta. Minden idejét és erejét a festésnek, elsősorban az aktfestésnek szentelhette. Talán egész életére itt maradt volna Nagybányán, ha az első világháború Bécsbe nem sodorja katonának, ahol egy emberséges százados jóvoltából idejének jórészét Velasquez, Rembrandt és Rubens képei előtt töltötte. Lábhibája miatt csakhamar felmentették és Zomborba került rajztanárnak. Nagybánya és a császárváros után Zombor a sivatag sivárságával hatott reá. Búsongó alaptermészete még jobban elmélyült. Vasárnaponként a szegényház lakóit festette, s így akkori képei a kilátástalanság bélyegét viselik. A háborút követő megszállás elől kalandos körülmények között, Horvátországon át haza szökött és súlyos betegen érkezett szülőfalujába. Lábadozása alatt ismét faragni kezd, majd megfesti élete első nagyobb figurális akvarelljét, egy öreg parasztot, s ezzel a képével elnyeri a Műcsarnok 1921. évi őszi tárlatán az Esterházy-díjat. A kritika a jellemzőerőt és a lélekábrázolás mélységét emeli ki.

Betegszabadsága lejárta után, még betegen, elfoglalja új munkahelyét Sopronban, az Állami Főreáliskolában, és egészsége javultával Horváth József végleg berendezkedik ebben a festőket ihlető öreg városban, ahol a szomszédos Bánfalva és Brennberg Nagybányára emlékezteti.

Ez az első siker, a megértő baráti kör, Sopron városának és a magánosoknak képvásárlásai fokozódó önbizalommal töltik el, melynek gyümölcse egy sor többalakos kép, arcképek, interieurök. Majd elkövetkezett a nagy képek és a nagy sikerek ideje. A sorozatot a Vallomás című, kétalakos kompozíció nyitotta meg 1927 tavaszán. Ez a kép az immár harminchat éves művész első korszakának reprezentatív alkotása. Értékét az 1929. évi tárlaton a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők-díja fémjelezte.

011

Erőteljes színfoltokkal, a fények mesteri elosztásával még darabosan, a festés közben keletkező foltok bátor meghagyásával örökíti meg a drámai feszültségű lelki harcot, amely a ballépését bevalló leány és a vallomást hallgató anya arcán és a két pár kézmozdulataiban lejátszódik. A magyar akvarellfestészet egyik fontos állomása ez a kép, amely egy, addig az olajnak fenntartott témát érett tudással, a vízfestés nehezebb technikájában, meglepő, addig ismeretlen színhatásokkal old meg.

006

Még két jelentős kép születik ebben az 1927-es évben: A Szent Mihály templom belseje, mely a főváros 1928. évi díját kapja, és a Falusi kaszinó. Öt öreg paraszt ül, két összefüggő csoportra tagoltan, a „kaszinó” sűrű levegőjében. A szűk ablakon becsurgó fény vibrálva ömlik el az ősz üstökökön, kihasítva a sötét háttérből a fehér ingujjakat és a színes mellényeket, beszegi az olvadó színekkel festett életteljes arcokat és azoknak méltó társait: a dolgos parasztkezeket, hogy azután lent a mélyben, az öt pár csizma durva bőrén elhaljon. A magasabb valóságábrázolásnak ezt a földszagú példáját Horváth erőpróbának szánta és a próbát fényesen megállta.

Lelki alkatának egyik fontos eleme a humánum volt, a nehezen élő emberek, az öregek és szenvedők iránti mély szánalom és szeretet. Őket, a megterhelteket részesítette egész életén át a szűrt fény és a bársonyos színek vigaszában. Kiemelte őket életük komor hátteréből és ecsetje sugaras fényekkel övezte megterhelt arcukat. Talán legmegrendítőbb képe az 1928-ban festett Búcsúzás, a petróleumlámpa fénysátra alatt örökre búcsúzó, összeroskadt öreg paraszt és haldokló párja szívbemarkoló képe, a gyászoló színek fátylába burkolva.

014

Horváth József minden művét a rajztanulmányok sora előzte meg. Ezekben érlelte a látványt látomássá. A Búcsúzás rajztanulmányát az Állami Grafikai díjjal tüntették ki, maga a kép a Halmos Izor díjat nyerte el.

Sopronban, lelkületének megfelelő környezetben, problematikus lénye folyton újabb problémákkal küzd. Színakkordokat lát és ezekhez keresi a megfelelő témát. A sárgának a kékre, a mitiszzöldnek a fehérre való hatását, a fekete-vörös-fehér egymásra hatását tanulmányozza és lépésről-lépésre a színskála minden kombinációját sorra veszi. Nagy hatással van rá Bécs közelsége, ahová rendszeresen fellátogat. A barbizoniak, Millet, Courbet, Renoir, Menzel, Trübner adnak neki sokat, még többet a svéd Zorn, de a legboldogabb izgalomba Wilhelm Leibl hozza, akinek würzburgi sírját 1933. évi nagyobb külföldi tanulmányútján fel is keresi. Mindegyiktől tanul, ám személyes festői meggyőződése már annyira kiforrott és szilárd, hogy semmiféle irányzat sem tudja eltéríteni saját útjától.

Ebben az időben találja meg a festés technikájában is azt a kifejezési módot, melyhez élete végéig hű marad. Horváth József szeme puhán látott, puhábban, mintsem azt akár olajban, akár temperában, pasztellben vagy a megszokott akvarellben ki lehet fejezni. Ezért áttért a vízfestésnek egy új módjára: a festésre a vízzel leöntött Whatman papíron. Ez a technika — különösen nagyméretű képein — rendkívüli festői koncentrációt és lélekjelenlétet követel a tökéletes rajztudáson felül, hiszen a papír száradásának gyorsan változó fokozatait kell másodpercnyi pontossággal kihasználni a színek felrakására és a tónusok egybehangolására. És az eredmény? Bársonyosan puha, szinte lélegző árnyékok, foszforeszkáló, villódzó fények és — összhatásban — tökéletes összefogottság, egymásba olvadás, egység. Ezzel az új technikával felvértezve, most már alkotóereje javát arra összpontosította, amit a festészet legmagasabb feladatának érzett — az aktfestésre. A mezítelen emberi test opalizáló fényeinek, a finom szürkék ezernyi változata kifejezésének parancsoló vágya megindítja az aktképek hosszú sorát. Így 1932-ben megfesti nagy, kétalakos aktkompozícióját, a Magyar szamaritánust, melyet a Fővárosi Képtár vásárolt meg, de sajnos 1945-ben elvesztett.

017

És jöttek sorba az egészséges női test szépségét hirdető és minden erotikát a szándék tisztaságával kirekesztő aktképek. A Tükör előtt című képeinek első változatával megnyeri az I. osztályú Állami Akvarell díjat 1934-ben, a Fürösztéssel, ugyanabban az évben, a Röck Szilárd díjat. Zártságában, szoborszerű felépítésében és tónusra hangolt színfukarságával ez a kép Horváth életművének egyik legjelentősebb alkotása. A következő évben a Szent György-céh díja jutalmazza az Anyaság című képét.

025

021

Horváth József alakjait többnyire a falak és ablakok zártságába helyezi és ezt a lehatárolt környezetet ecsetje átszövi a színek arany- és ezüstfüstjével. A plen air harsány színeit kerüli (bármennyire csodálja is Sorollának, a spanyol napfestőnek fényzuhatagait), a napfény hangosságát ablaküvegen át szűri vagy lámpafénnyel pótolja. Ezeket a szelídebb fényforrásokat a homály ellentétévei és a testeken végigcikázó fényszikrákkal meglepő ragyogásúvá fokozza. Képeiből — mint emberi lényéből — bensőséges, csöndes izzás melege árad és ez az izzás átszellemíti a festett húst és az anyagot.

Közben — 1933-ban — megnősült abból a Mühl családból, mely már két neves festőművészt adott Sopronnak és az országnak. Oldalán a férjét mindenben megértő és segítő nejével, művészi céljait mind magasabbra tűzte. A női aktok mellett bámulatos jellemábrázoló képességgel arcképeket alkotott, így az Öreg asszony, Öreg magyar, Feleségem címűeket. Fejekkel és aktokkal indulva, 1936-ban az első helyen kandidált résznyertese lett az 5.000 pengős Balló díjnak, melyet arra fordított, hogy három nyarat Brennbergbányán töltött családjával, ahol tájképfestészete új lendületet kapott, de festett szabadtéri aktokat is és jeleneteket a bányászéletből.

fehér és zöld harmóniája / patak partján . 67/92 cm vízfestmény . no30 . 1936 . soproni horváth józsef

Ekkor már annyira egybeforrott Sopronnal, hogy nehéz lelkitusa után elhárította magától a kitüntető meghívást a Képzőművészeti Főiskola tanári székébe, Edvi Illés, illetve Baránszky örökébe. Néhány évvel később másodszor is így határozott Sopron javára.

Az 1938. évi londoni Royal Academy kiállításán Piros rékli című képe igen elismerő kritikát kap, reprodukálják is. Sajnos, az angliai kollektív kiállítást megakadályozta a háború. Erre az időszakra esik addigi pályája talán legtökéletesebb művének, a Leány a tükör előtt című nagy festményének megalkotása is. A meleg és hideg színek ellentétére felépített, lobogó fénylángocskákkal beszegett, költői hatású leányakt meghozta — most már osztatlanul — az 5.000 pengős Balló díjat, majd a következő évben az Esterházy jubileumi díjat. A Balló díjra épített nagy külföldi tanulmányút álmát szétrombolta a háború. Csalódásában vigasz volt számára, hogy a népszavazás emlékére alapított soproni Hűség-díjat 1939-ben, addigi munkássága elismeréseként neki ítélték.

tükör előtt . 79/112 cm vízfestmény . no37 . 1937 . soproni horváth józsef

A háború viharának folyton erősbödő zúgása és az embertelenség felülkerekedése mind nyomasztóbban hatott érzékeny lelkére. Az anyák szorongó aggodalmát festette meg 1942-ben, lélekrajzi remekében, a Mi lesz veled?-ben. A szegénység színei közepette, az anya kérges talpa és sötét lábszára között, tompavörös kötényen fekszik gyenge rózsasziromként a csecsemő. Egy gyászos kornak, a légópincék és szirénázások korának festői dokumentuma ez a kép. A következő évben a Magyar madonnában újra az anyáknak állít emléket. Ez a képe az állami kisaranyérmet kapta. Ebben az időben születnek megkapó családi képei, a Sári- és a Berci-képek, köztük a piroscsuklyás Berci-kép, melynek láttán a renaissance képek fuvallatát véljük érezni. 1943-ban megnyeri a Képzőművészeti Társulat Nagydíját, ami zsürimentességet biztosít számára.

027

Horváth József a legszorgalmasabb alkotók egyike volt. Megszállottja volt a festésnek. A maga és családja életének minden mozzanatát ennek az áldásos szenvedélyének rendelte alá. Nem ismert üres, eltékozolt órákat. Ha nem festett, szokása szerint reggeltől alkonyatig, akkor tanított. Harminc éven át a hivatalos rajzoktatáson felül önzetlenül tanította azokat, akikben tehetséget látott. Felelősségtudata, vérmérséklete és türelemgazdagsága a lassan, megfontoltan dolgozó festők közé helyezte. A mívesség parancsa és a művészi igazság keresése csak akkor engedte nekilendülni ecsetjét — ő mindig „pemzlit” mondott —, amikor már megtalálta a helyes utat. Sohasem vagy legalábbis nagyon ritkán festett modell nélkül. Ha nem akadt aktmodell, akkor keserűsége mélypontra szállt, és ilyenkor festette életet sugárzó csendéleteit (Naspolyák, Vargányák stb.), vagy istállóképeit és a Bécsi negyed görbe utcáit esti világításban.

1943-ban, Sopron város hathatós támogatásával felépíthette új műtermét, s ennek kétoldali megvilágításában aktfestészetének mindig újabb remekeit alkotta, így a nagy műteremablak előtt a magas pódiumon álló, mézsárga fényben fürdő, tompakék fejszalagos aktot. Az 1944. évi december 6‑i nagy légitámadás műtermét tönkretette, s azt csak 1947-ben állíthatta helyre a város segítségével. 1945 után a vidék távlatából figyelte a Budapesten kitört művészeti eszmezavart. Nem tántoríthatta meg az absztrakt irányzat átmeneti diadala, de mérhetetlenül csodálkozott, hogy régi realista festők hogyan változtak át egyik napról a másikra absztrakt festőkké, hogy aztán az 1949. évi szovjet kiállítás után visszatérjenek a realista irányhoz. Nem ismert türelmetlenséget más irányzatokkal szemben. Ő, a kivételes műgonddal festő, értékelni tudta a lüktető ecsettel lázasan dolgozó impresszionisták érdemeit, sőt bizonyos tekintetben hozzájuk közelállónak érezte magát. Egyet azonban minden művésztől irgalmatlanul megkövetelt: az őszinteséget, ami magában foglalja az igazunkba vetett hitet. Ahol ennek hiányát érezte, ott vége volt a türelmének.

mi lesz veled? . 72/107 cm vízfestmény . no102 . 1942 . soproni horváth józsef

Rendületlenül haladt a maga útján, amely gyakran volt csalódással kikövezve. Az 1945-50-ig tartó években hol visszautasították képeit, főleg aktjait, hol bántóan bírálták, sőt támadták borús valóságszemlélete miatt. Sopron Város Tanácsa azzal szolgáltatott elégtételt neki, hogy 1950-ben megvásárolta a Múzeum számára a Mi lesz veled? című képet, amelyért 1954-ben megkapta a Munkácsy díjat. Ez az elismerés újabb lendületet adott teremtő akaratának. Utolsó évtizedének nagy művei közül kiemelkednek a Lenky-portré, a Tere-fere, Kukoricafosztás, Elveszett élet, Dr. Prőhle, azután a munkások életéből vett témák: Reszelővágó, Üstkovács, Bányászok, Formázók stb. Külön hely illeti meg életművében öregkori Önarcképét, amelyben az önjellemzés remekét alkotta meg. Soká lehetne még sorolni műveit, hiszen az általa „opus”-nak elismert művek száma megközelíti az ötszázat.

a piros rékli . 67/89 cm vízfestmény . no20 . 1935 . soproni horváth józsef

1959 tavaszán Horváth József Budapesten, a Nemzeti Szalonban gyűjteményes kiállításon bemutatta élete művét. A látogatók ezrei gyönyörködtek és lelkesedtek képei előtt, ám a festőtársak jórésze távolmaradt, a kritika pedig összeszorított szájjal fukarkodott az elismeréssel. Horváth József azokban a hetekben a szokottnál is többet szenvedett, bár némi vigaszt nyújtott neki az a szeretet, mellyel a soproni gyűjteményes kiállítás közönsége ünnepelte a város nagy fiát, a Városi Tanács és a Képzőművészeti Alap pedig újabb képvásárlásokkal fejezte ki elismerését.

Horváth József műve 1961 április 22-én döbbenetes hirtelenséggel lezárult. Mintha Sopronnak egyik tornya dőlt volna le. Csorba lett a város, mert eltűnt utcáiról és szellemi életéből az ő mindenkin felülemelkedő, bicegő alakja, fent, a boltozatos homlok alól kivilágló bús szemek felett a belső lángolás külső jeleivel, a szélben lobogó ősz hajfürtökkel, lent a mélyben, a koppanó botvég körül Pajti, a hűséges tacskó döcögésével. Műtermének kongó csendjében dideregni kezdtek az aktok, festett teremtményei pedig dermedten várták a kulcs csikordulását a vasajtóban. Hiába vártak. A mester feje az örök párnára hanyatlott. De a mű nem pihenhet el, mert félezernyi alkotásban most néki kell folytatni alkotója életét.

Elment valaki, akinek egész lényéből a tisztaság és a szemérmes jóság sugárzott. Hogy milyen rendkívüli emberrel lettünk akkor szegényebbek, azt tudjuk, hogy milyen nagy művészünk távozott el, azt még csak sejtjük. Az Idő fog ítélni műve felett, az Idő, mely a feledés sarkába söpri a múló divat hazug készítményeit, de megőrzi, ami igaz, kortalan és örökérvényű

 

Becht Rezső     Horváth József az ember és a festő

 

Becht Rezső (1893-1976) író, költő, műfordító, a Soproni Szemle szerkesztője, a soproni széppróza mestere